2013. május 25. szombat, Orbán
A pécsi ciszterek gimnáziumában kezdett tanulni Regős Sándor, de már az intézmény államosítása után, a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. A két világ egész életében elkísérte. Újságíróként dolgozott a rádiónál és a televíziónál, tarsolyában 56 tapasztalatával, a prágai tavasz tanúságaival. A lengyel változásoknak is tanúja volt, a rendszerváltás után pedig aktív szereplőként élte meg a hazai média polarizálódásának kezdeteit. (A beszélgetés rövidített változatában jelenik meg.)
Az Idegen Nyelvek Főiskolájára jártál, ott végeztél. Erről a főiskoláról sokat lehet olvasni, de csak említés szintjén. Azonban, hogy milyen volt, hogyan alakult, mikor szerveződött, arról túl sokat nem tudunk.
Az aranydiplománkat 2005-ben kaptuk az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
Az a jogutód?
Igen. Akkor tudtam meg én is Szatmári István professzor úrtól, aki nekünk magyartanárunk volt a főiskolán, hogy három hét alatt hozták létre. Rákosi Mátyás találta ki 1951 nyarán, hogy szükség van idegen nyelveket tudó káderekre. De akkoriban, akik idegen nyelvet tudtak, azok többnyire deklasszált elemek voltak, pláne, a nyugati nyelveket tudók. S ezért ezeket kellett helyettesíteni, helyükbe tenni nyelveket értő és tudó embereket. Kitalálta, hogy hozzuk létre ezt a főiskolát, amely csak nyelvet tanít, valamint a hozzá tartozó magyar tárgyakat.
Nem kellett érettségi, helyesebben látszat-érettségi kellett. Létrehozták egyúttal a szakérettségi intézményét is - egy év alatt nyolc évet elvégeztek munkás- és parasztgyerekek. Lényeg az, hogy három hét alatt létrehozták a Mexikói út 60-ban ezt az intézményt. Feltöltötték tanárokkal, diákokkal. Sok nyelvet tudó emberre volt szükség, akiket aztán más területen is igyekeztek volna felhasználni, kvázi hírszerzési és egyéb feladatokkal is meg lehessen majd bízni ezeket. Ennek a módszernek egy hátránya volt, hogy erről bennünket elfelejtettek értesíteni. Én 52-ben kerültem abba az iskolába.
Mikor alakult az iskola?
1951-ben, tehát egy évfolyam már volt előttünk, mi voltunk a második évfolyam. Azért kerültem oda, mert a nyelveket nagyon szerettem, humán érdeklődésű ember voltam mindig. Ezen belül is a nyelv és nyelvészet, magyar és különböző idegen nyelvek érdekeltek. Úgyhogy én mindig boldogan vártam akár a latin órát a gimnáziumban, akár a németet. Akár az oroszt is, legalábbis, mint nyelvet. Nagyon könnyen ment a fejembe. Ezzel szemben a matematika, fizika, minden természettudományi tárgy, az viszont igen megizzasztott. Akkor még szerencsére nem az átlag kellett, hanem ha nyelveket tudtam, mehettem főiskolára, nem kellett átlagot mutatni. Lényeg az, hogy fölkerültem Pécsről, ahol 1934. augusztus 1-jén születtem.
Ott is érettségiztél?
Igen. A cisztercieknél kezdtem 44-ben a gimnáziumot. Utána 48-ban államosították, így a Nagy Lajos Gimnáziumban, tehát az állami gimnáziumban folytattam és fejeztem be tanulmányaimat.
Ugyanaz az iskola volt?
Igen, csak a paptanáraink eltűntek az életünkből. Sajnos. Mert azért azt meg kell mondanom, hogy ami vagyok, és ami lettem, mint - mondjuk így - az eszét használó ember, annak jelentős része még abból az első négy évből táplálkozott, amit a ciszterci tanárok belénk neveltek. És a világképem is, nem csak a vallásos világképem, hanem az erkölcsi világképem is, ott alapozódott meg. A ciszterci nagyon liberális rend volt. Az alapdolgokban nem ismertek tréfát, de fölösleges tilalomfát nem állítottak. Csak egy példát mondok, ami annyira jellemző volt a ciszterci pedagógiai módszerekre.
Nekünk akkor, ha moziba akartunk menni, be kellett írni az ellenőrzőbe, és engedélyeztetni kellett a mozilátogatást az osztályfőnökünkkel, aki pap volt, és ha ő aláírta, akkor elmehettünk. Ha azt mondta, hogy ne menj oda kisfiam, ezt még nem érted, nem neked való, nem írom alá, akkor nem mentünk el. Egyszer két diák el akart menni moziba. Az osztályfőnökhöz kopogtak be, de nem volt otthon a klauzúrában. (A szerzetestanárok lakhelye a gimnázium épületében.) Ezért bekopogtak a mellette lévő szobába, ahol a természetrajz tanár, Horváth Adolf Olivér - aki egyébként 2006 őszén halt meg, 99 éves korában - volt otthon. Megkérték, hogy miután ma délután akarnak menni, és nem tudják, hol van az osztályfőnök úr, aláírná-e az engedélyt. A következőt mondta nekik Horváth Adolf Olivér: "Kedves fiaim, tudjátok, hogy nem vagyok én moziba járó ember. Fogalmam sincs, hogy ez a film milyen, amit meg akartok nézni. Viszont nem akarom a szórakozásotokat elrontani, ezért én aláírom. De arra kérlek benneteket, hogy ha valami olyan jelenet pereg a filmvásznon, ami nem nektek való, akkor csukjátok be a szemeteket." És aláírta.
Ez annyira jellemző! Ő tudta, hogy nem fogják becsukni, de azt gondolta, hogy ha két 16 éves fiú, bámulja, amint csókolóznak valakik a vásznon, hát ettől nem fog összedőlni a világ. De mint egy pap, ezt nem mondhatta meg, hát így oldotta meg. Ez volt a jellemző az egész ciszterci nevelésre, és ettől én hatalmas töltést kaptam. Tudtam, hogy mit szabad és mit nem. És amit nem volt szabad, azt én hittem, és a mai napig hiszem is, hogy az jó, hogy nem volt szabad.
Persze az államosítás nagy törést jelentett. Hatalmas traumát okozott, mert új tanárok jöttek. De nem csak az. A ciszterci gimnáziumot összevonták az állami Széchenyi gimnáziummal. Tehát nem csak a tanáraink mentek el, hanem az addigi egységes osztályunk hirtelen két osztállyá alakult, de a fele ismeretlen gyerek volt. Viszont nem tartott nagyon sokáig ez az állapot, mert az akkori tanári kar csak annyiban különbözött az azelőtti tanári kartól, a cisztercitáktól, hogy nem volt rajtuk reverenda. Mi különben is abban az életkorban voltunk, amikor az ember még nagyon utálja a hazugságot. Ezt egyebek között azzal nyilvánítottuk ki, hogy a DISZ Bizottság faliújságján többször kijavítottuk azokat a mondatokat, amelyek átlépték a mi tűréshatárunkat. Ezért Komlós János, a későbbi humorista, aki akkor a pécsi ÁVO-nak volt a parancsnoka, kétszer is ránk küldte pribékjeit, de minden faggatózásuk ellenére sem sikerült közöttünk árulót találni. Az akkori pedagógusok még keresztény, nemzeti érzelmű és hatalmas tudású emberek voltak. Például Fábián Pál - aki ma is szokott a rádióban is szerepelni - volt a magyar tanárunk. De már akkor is országos hírű nyelvész volt, középiskolai tanárként. Úgyhogy ezt a traumát hamar kihevertük. A szellemiség maradt, a tudomány szeretete és a diákok szeretete megmaradt. No, tehát főiskolára jelentkeztem, mert nyelvet lehetett tanulni. Négy szak volt, német, angol, francia és orosz szakok indultak. Én angolra akartam menni, viszont a felvételit oroszból írtam, mert azt mondták, hogy aki nem tudja a választott nyelvet, az oroszul írjon. Ezek után felvettek németre. Így aztán oda kerültem, nagyon szép három évet töltöttünk ott. Ott is nagy szerencsénk volt, ugyanis a tanáraink az ország legjobb germanistái voltak, a német tanszéken. De így volt a többinél is, a maguk nyelvterületén.
Profi tanárok voltak?
Igazi professzorok voltak, akiket deklasszáltságuk miatt elbocsátottak az ELTÉ-ről. Mollay Károly - az egyik legjobb német nyelvtantudós a világon - volt például a nyelvtantanárunk. Krammer Jenő professzor volt a tanszékvezető - csodálatos német irodalomtörténész és tudós. Szóval olyan tanáraink voltak, akiktől csak tanulni lehetett, és embernek is óriásiak voltak. Például Mollay professzor a következőképpen mutatkozott be nekünk az első órán: "Kedves hallgatók. Én önöknek a saját leíró német nyelvtanomat fogom tanítani. Ha majd kikerülnek az életbe, és szóba kerül, hogy mit tanultak - és többek között az én nyelvtani rendszeremről is beszélni fognak - és valaki azt fogja majd a társaságból mondani, hogy ez egy hülyeség, mondják meg neki, igaza van, de mondjon jobbat!" Én ekkor tizennyolc éves voltam. Egy életre megtanultam az igazi értelmiségi viselkedést. Azt, hogy csak valamit tagadni nem elég, el kell mondani helyette a jobbat. Lehet, hogy nincs igazam, de meg kell indokolnom, hogy miért tagadok valamit.
Mondtad, hogy az a gondolat is munkált a főiskolán, hogy hírszerzőket neveljenek a diákokból...
Igen, de ezt előre nem mondták meg! Az is érdekes volt, hogy a társaság fele, mondjuk negyven százaléka, munkásszármazású szakérettségis, hatvan százalékából mintegy húsz százalék még mindig deklasszált elem volt. Én nem, mert apám postatisztviselő volt. De ilyen nevek voltak például, mint Szokolóci Szillaba Gedeon. És ezek, már "von Haus aus" is tudtak valamit, tudták a nyelveket. Miután nagyon kellettek a nyelveket tudó emberek, nem volt annyira szigorú az ellenőrzés, így egy csomó "deklasszált elem" is bekerült. Az egyetlen felsőoktatási intézmény voltunk, ahol nem volt kötelező az orosz. Sajnos, tegyem hozzá, mert mindenki csak a választott nyelvet tanulhatta. Mi ott voltunk három évig szivacs aggyal, tizennyolctól huszonegy éves korunkig. A mi agyunkba akkor három nyelv bele ment volna nyugodtan, hiszen nem volt más dolgunk, csak nyelvet tanulni nappali tagozaton. De csak egyet volt szabad. Nekem németet, a franciásoknak franciát, az angolosoknak angolt, az oroszosoknak oroszt. Még azt az oroszt is, amit a gimnáziumban megtanultam, még azt is elfelejtettem a három év alatt, mert nem volt módom gyakorolni.
De jól éltetek?
Nagyon jó életünk volt, ilyen tanárok mellett! Mi éltünk a legjobban az országban! Ilyen tanárok védőszárnyai alatt és oktatási módszereivel körülvéve és azzal a szellemiséggel. Úgyhogy ott - ahogy akkoriban mondták - igen reakciós társaság gyűlt össze. Éppen az ellenkező hatást érték el. Ahelyett, hogy mi lettünk volna az élharcosai a hírszerzőknek és az új feltörekvő, nyelveket tudó káderei a rendszernek, pontosan a másik oldalon voltunk. Jellemző, hogy százkilencvenen, kétszázan végeztünk az évfolyamon a négy karon, és 56 után százhúszan disszidáltak közülünk. A nyelv megvolt, a kötődés a rendszerhez már kevésbé. Velünk hál Istennek nem közölték, hogy hírszerzőket is akarnak nevelni, de nem is tudták ezt végrehajtani. Mert azzal, hogy odahelyeztek ezeket a tanárokat, már nem tudták az embereket ilyen irányba taszigálni.
A korszak diplomatáit, akik vadonatúj munkáskáderek voltak, már 46-47-48-ban nyomták ki külföldre, nagyköveti posztokra. Erről akkoriban nem hallottatok, hogy őket hol képezték ki nyelvileg?
Nem hallottunk, de el tudtuk képzelni: sehol. Sehol nem képezték őket. Hosszú ideig, Rákosiéknál biztosan - bár én ezt csak logikai következtetés útján mondom, a Kádár rendszerben is jelentős mértékben - a szakma nem számított, hanem a politikai megbízhatóság. Kirakták ezeket a kádereket, aztán mindig akadt valaki, aki fordított, ha kellett. De a Rákosi rendszerben, ott végképp nem volt szükség magyar diplomáciára. Akkor teljesen a sztálini elnyomás alatt éltünk, tehát úgyse volt módja különösebben tündökölnie egy nagykövetnek. Ha akart volna se, ha tudott volna se tündökölhetett. A Kádár rendszerben ennél több lehetőség lett volna, ha meg lett volna a külügynek a belső igénye erre. De egyszerűbb volt hetente egyszer elmenni a szovjet nagykövethez, hogy mi éppen a mi álláspontunk valamilyen ügyben. Rendszeres volt, hogy konzultációra összejöttek a szovjet nagyköveteknél a szocialista államok nagykövetei, és megbeszélték az álláspontot.
Ez napirendszerűen ment?
Nem, de a tanács mindenképpen jól jött. Telefonon vagy személyes beszélgetésben, hogy viszonyulunk mi ehhez, vagy mit szólnak ahhoz, hogy az imperialisták már megint mit csinálnak. Ilyenkor mondott valamit a szovjet nagykövet, és akkor mindenki azt képviselte. A külügyben az alap jelszó az volt, hogy te véleményt soha ne nyilváníts, mert mi lesz, hogyha holnap változik az irányvonal, és akkor fejedre olvassák, hogy tegnap miket mondtál. Igyekezz kitalálni, hogy a főnököd ma éppen mit akar hallani, és akkor ezzel elélhettél negyven évig. Elmentél külszolgálatra, bizonyos időt eltöltöttél, akkor haza mentél. Eltöltöttél egy bizonyos időt otthon, megint kimentél. Ez egy nagyon kellemes nyugdíjas állás volt.
Kitüntetéssel fejezted be a főiskolát?
Igen, 1955-ben végeztem, vörös diplomát kaptam. Azt jelentette ez, hogy a negyven jegyemből - azt hiszem - harminchat volt jeles, ami négy egész valahány tized.
Németül már jól tudtál, amikor odakerültél?
Nem. Én németül tanultam a harmadik és a negyedik gimnáziumi osztályban, de utána négy évig nem tanultam és teljesen el is felejtettem. A főiskolán tanultam meg. A nyelvérzékem jó volt és nem csak német nyelvet tanultunk, hanem német irodalmat, történelmet, német földrajzot. De németül, az első perctől kezdve.
Amikor te végeztél, akkor már hat éve létezett az Német Demokratikus Köztársaság. Az NDK-ról mit tanultatok?
Nem tanultunk róla semmit. A módszerekkel kapcsolatban annyit, hogy mi jártunk egy főiskolára, németet tanultunk, és három évig jártunk oda anélkül, hogy egyetlen élő némettel találkozhattunk volna. Magnón se - magnó még nem is volt. Tehát úgy tanultunk, hogy a magyar tanárok tanítottak bennünket németre. Nem volt módunk találkozni némettel, mert valami miatt még az NDK-ból se jöttek oda hozzánk. Kimenni természetesen nem lehetett, föl se merült.
Útlevél nem volt?
Nem, meg hát egyáltalán, még Pozsonyba sem lehetett elmenni akkoriban olyan könnyen. Szakmailag nem volt egyébként baj, mert nagyon magas színvonalon volt német irodalom, fordítástan, tolmácsolás szak. Mindnyájan tanultunk szinkrontolmácsolást. Csináltam is később, amikor kirúgtak a rádiótól 57-ben, akkor három-négy évig tolmácsként és fordítóként kerestem a kenyeremet. Amire büszke vagyok: Vas István akkor fordította Theodor Fontane Effie Briest című regényét magyarra. Akkor volt egy olyan feladat, hogy odaadtak nekünk - egy párunknak, akik kitűntek a fordítói készségükkel - tíz oldalt az Effie Briest eredeti szövegéből, és le kellett fordítanunk. Majd eljött hozzánk Vas István, és beszélgettünk a regényről meg a fordításról. Mindegyikünk fölolvasta a saját verzióját, majd végül ő az övét. Arra emlékszem, hogy az utolsó mondata a regénynek az volt, hogy "Das ist ein zu weites Feld." "Ez egy túl távoli terület" - valami ilyesféle, a legegyszerűbb fordításban. Én a szövegösszefüggés alapján úgy fordítottam, hogy "Nehéz kérdés, ne bolygassuk." Ez Vas Istvánnak annyira tetszett, hogy azt mondta: "Kolléga, ha megengeded, akkor én ezt át fogom venni tőled." Akkor voltam 20 éves, nagyon büszke voltam erre, az első igazi nagy sikerem volt. Azután eljött az államvizsga is, és az azt követő időszak. De előtte már elhelyezgették a végzősöket - akkor általában mindenkit elhelyeztek - valami állásba. Akkor kiderült, hogy mire lettünk volna mi jók, mert egy csomó embert elvittek a külügybe, egy csomó ember elkerült a HM-be és a külkerbe.
Aztán ők disszidáltak, nem?
Ők is, igen. Lényeg az, hogy én ott álltam a vörös diplomámmal és nem volt állásom. Már mindenki elment. A diákszálló akkor a főiskola épületének a harmadik emeletén volt, és én ott lófráltam föl s alá. S egyszer találkozom a folyosón Krammer professzor tanszékvezetővel. "Na, Regős elvtárs, maga hova került?" Mondom, nekem nincs állásom. "Magának nincs állása? Na jöjjön!" Kézen fogott, bevitt a tanulmányi osztályra. Fölhívatta a rádiót és kérte a német adás szerkesztőségét. Kapcsolták, mondta, hogy kicsoda, professzor, ez-az, neki van egy nagyon tehetséges tanítványa. Nem kell-e nekik véletlenül egy nagyon tehetséges, németül egészen jól bontakozó fiatalember gyakornoknak? Mondták, hogy kell. Akkor küldöm, mondta ő. Így én szépen bementem a német szekcióba. Ahogy mentem a 44-es villamossal, akkor fogalmaztam, hogy mit fogok mondani az első mondatokban, hogy "Ich heiße Sandor Regős. Ich möchte Journalist werden." Mégis tudjak valamit mondani az elején. Bementem, megtetszettem, és fölvettek gyakornoknak.
Németül vettek föl vagy magyarul?
Németül. Általában abban a szerkesztőségben törték a magyart, mindenki német volt. Úgyhogy nem is tudtak volna magyarul. A külföldi adásoknál több nyelven adtunk, német nyelvű kettő volt, német és osztrák. Volt görög, spanyol, olasz, angol, amerikai. És előzőleg volt jugoszláv is. Csak amikor én odakerültem, előtte pár hónappal volt a Hruscsov Canossa járása a Titoéknál, és megszüntették a jugoszláv adást. Mert akkor már nem volt láncos kutya. A jugoszláv adás csak 51-től ment, azt hiszem, 55-ig, ez biztos. Azt hiszem, hogy az egész rövidhullám tulajdonképpen egy fedőszerv volt, mert olyan titokzatos emberek dolgoztak ott. Például a görög szekcióban Markosz tábornoknak jó néhány, ha nem is alvezére, de bizalmas beosztású kollégája. Az olasz szekcióban volt egy muki, aki részt vett Mussolini felakasztásában, de már a halott Mussolini felakasztásában, amikor felakasztották a lábánál fogva. Tehát csupa ilyen illegális kommunista, akik nem mehettek haza. Hogy mit csináltak otthon, nem tudom. Érdemes lenne ezzel a témával foglalkozni, ha van ezeknek még nyoma valahol.
Hogyan dolgoztatok?
Volt egy központi szerkesztőség, ahol például Kovalik Károly is dolgozott, későbbi tévés barátom és kollégám, ő egyébként hódmezővásárhelyi volt. Született zseniális riporter, de akkor még nem bontogathatta a szárnyait. Mert akkor ebben a központi szerkesztőségi részben a híreket fogalmazta és adta ki a szerkesztőségekben dolgozó kollégáknak, akik lefordították saját nyelvükre. Riportokat csináltak írásban. Tehát nem nagyon kellett kijárni, úgyse volt akkor elég vágó-kocsi meg magnó, hanem kaptunk készet és lefordítottuk. Tárcákat meg irodalmi riportokat kaptunk készen, és fordítottuk. Úgyhogy nagyon sok saját anyagot nem lehetett csinálni. Egy kevés, ami mégis készült, hát azok a magyar szocializmust dicsőítették. De azért egy-két történetet lehetne mesélni. Volt egy műsorszervezőnk, hadd ne mondjam a nevét, magyar volt szegénykém, meghalt már, gondolom. Ő egyszer bement az olaszokhoz, hogy te, Gianni elvtárs, most kaptam az értesítést, hogy magyar küldöttség is részt vesz a barcelonai nemzetközi vásáron. Gondoltam, hogy nektek érdekes lenne interjút csinálni a tagokkal, mikor visszajönnek vagy kimennek. Mondta Gianni elvtárs, hogy "nagyon köszönöm, kedves Ottó, de Barcelona nem Olasz-, hanem Spanyolországban van." Erre az volt a válasz: "Igen? Akkor engem rosszul informáltak az elvtársak!" Volt ott egy főnök is, Szendrő elvtárs, a főosztályvezető. Nem tudom a másik nevét, elvtárs volt a keresztneve - nekem. Szúrós szemű, fölnyírt hajú pali volt. Időnként bement a szerkesztőségekbe: "Na megy a munka? Megy a munka?" De nem várta meg, hogy válaszoljunk, már el is ment. Aztán 56 után eltűnt onnan. Legközelebb 57 őszén találkoztam vele egy Fradi-Újpest meccsen, a Népstadionban. Az alsó szektort teljesen megtöltötte a Fradi-tábor, nem csináltak semmit, csak szurkoltak. Valószínűleg erőfitogtatás céljából körülfogták a meccs végén őket a pufajkások, és elkezdték szisztematikusan agyba-főbe verni mindet. Ugráltak át a kerítésen, vizesárokba, menekültek mindenhova. Én benn voltam a rádiós toronyban, ott ültem és jöttem ki. Oda hozták be ezeket a félig összevert palikat. És az egész egységnek a parancsnoka nem más volt, mint Szendrő elvtárs. Úgyhogy lehet belőle következtetni, hogy ő azelőtt mit keresett az idegen nyelvű szerkesztőség élén.
Emlékszel másokra is?
Hogyne emlékeznék! Volt egy Manfred Wunderlich nevű szász gyerek, ő az NDK-ból volt ideküldve instruktornak. Egy szót nem tudott magyarul, viszont arra volt jó, hogy megtanultam tőle szászul, ami az egyik legkomikusabb és legelterjedtebb német nyelvjárás. És különösen abban az időben igen gyűlölt volt, mert a kommunista káderek kilencven százaléka Szászországból került ki. Tehát gyakorlatilag az volt az államnyelv, a kommunista állam nyelve, viszont nagyon érdekes nyelvjárás. És azt megtanultam. Mindjárt elsőnek például, irodalmi nyelven azt, hogy mérges vagyok, úgy mondják (fonetikusan írva): dasz ergert mih. Szászul: det erzsert mih.
Franciásabban hangzik, de ugyanúgy írják?
Sok minden van, ami nem franciás. Ugyanúgy írják, csak így olvassák. A főnököm Micki Háy volt. Háy Micki, Háy Gyula első felesége, akivel kinn volt emigrációban, Moszkvában. Egy szélsőbalos, sztálinista, kiszáradt öregasszony. Soha nem fogom elfelejteni, mindig azzal büszkélkedett, hogy a Sztálinnal milyen jóban volt. Havonta legalább egyszer elmesélte nekem, hogy "Ich habe in Stalins Badewanne gebadet! Sztálin fürdőkádjában fürödtem! "Ich habe mit ihm in Alma Ata Kaffe getrunken!" Együtt kávéztunk! Ez rám olyan nagy benyomást nem tett. Hallgattam, hadd meséljen. Később megtudtam, hogy Sztálin, amikor főnök lett, soha többet el nem hagyta a Kremlt. Nem ment ő soha onnan ki, pláne nem kávézni Háy Mickivel, de nincs jelentősége. Tehát volt ez a nő, aki szélsőbalos, nagyon kőkemény kommunista volt. Viszont ott volt az én atyai tanítómesterem, aki engem bevezetett a szakmába, Brachfeld Sigfried. Én a Frednél jobb riportert még nem találtam. Először is született riporter tehetség volt. De azt lehetett elsőre megtanulni tőle, hogy nagyon tisztelte a szakmát, tisztelte a beszélgetőtársát, a riport alanyokat. Fantasztikusan tudott az emberekkel bánni, kapcsolatot teremteni. Mindezt németül elsősorban, akkor még nem tündökölt, mint humorista, amiben szintén óriási tehetséget mutatott. Hogy tudott-e magyarul vagy nem tudott magyarul? Az akcentusa megvolt. Természetesen a föllépésein aztán rájátszott egy kicsit az akcentusra. Ellenben magyarul kitűnően tudott. Az akcentusa akkor is megvolt, amikor magánemberként beszélt. Humoristaként még ki is használta ezt a lehetőséget, több nyelvi humort is alkalmazott a nem-magyarsága révén. Tudta ő, hogy mit mond, csak úgy csinált, mintha nem tudta volna. Okvetlenül el kell mondanom, hogy ő nem csak az atyai tanítóm volt, hanem keresztapám is. Ugyanis abban az időben a rádió külföldi adások szerkesztőségében az ember nem szerepelhetett a saját nevén. Fel kellett venni egy álnevet, titoktartás vagy nem tudom micsoda miatt, éberségből kifolyólag. Úgyhogy Regős Sándor néven nem mondhattam a sporthíreket minden hétfőn 20-tól 20.30-ig, a rövidhullámon. Akkor hát mi legyen a nevem? Brachfeld Sigfried találta ki - akit egyébként Fred Marosnak hívtak az adásban - hogy ha te pécsi vagy, akkor legyen Mecsek a vezetékneved. És valami egyszerűbb, hogy ne kelljen a hallgatónak sokat gondolkodnia. Mondjuk Pál! Így lettem én Pál Mecsek. Hosszú évekig a német hallgatók előtt ezzel a becsületes névvel műveltem a szakmámat.
Ki hallgatott benneteket? Volt valami visszajelzés?
Visszajelzés nemigen volt. De lehet, hogy hallgattak. Például ilyen trükköket csináltunk, hogy elmentünk a ki nem telepített svábokhoz, Pécs környékére, Mecseknádasdra meg ilyen helyekre. És ilyen Gruß und kuss adásokat vettünk föl, szív-küldiket, ahol az itthon maradt svábok elmondhatták, hogy "Liebe Schwester (kedves húgom) ..." - elmondták, hogy jól vannak, meg vágtak disznót. Ezeket mi lejátszottuk adásokban. Hetenként azt hiszem, kétszer volt ilyen szív küldi műsor. Hát hogy aztán hallották vagy nem, azt nem tudom, de nem is az volt a célja ennek az egésznek.
Ki volt a megcélzott közönség?
A nyugatnémet társadalom. Nem az NDK, hanem Nyugat-Németország. Sőt, akkor még külön volt választva a német nyelvterület, mert, ahogy már említettem, volt egy külön osztrák szekció is, amely Ausztriába sugárzott. Mi pedig a nyugat-németekhez.
Brachfeld Sigfried hova valósi volt?
Pesti. A papájának, az idősebb Brachfeld Sigfriednek volt egy tánczenekara. Zenészként kikerült Németországba, Berlinbe. Ott megismerkedett Fred mamájával, és elvette feleségül. Tehát a mama eredeti német volt, Fred ott született. Nagyon hányattatott élete volt, mert fél zsidó volt, ha jól tudom. Beszélt valamit erről, de engem - pláne akkor - nem nagyon foglalkoztatott ez a probléma. Emlékszem egy érdekes történetre. Fred volt Dachauban is. Valamikor tizennyolc éves korában udvarolt egy német lánynak. Egyszer fölmentek a lány szüleihez, a lány lakására. Mentek be a lányszobába, ahova a szülők hálószobáján keresztül vezetett az út, és a hitvesi ágy fölött egy Hitler kép lógott. Ő azt mondta, hogy micsoda marhaság Hitlert kirakni a hitvesi ágy fölé. Másnap már Dachauban volt, mert a papa följelentette. Ott rájöttek, hogy magyar állampolgár, és áttoloncolták Magyarországra. Itt aztán besorozták tüzérnek, valahol Diósd felé jártak gyakorolni. Nem tudott egy szót se magyarul, ebből sok kellemetlensége volt, mert az őrmester nem hitte el, hogy nem tud magyarul. Rengeteg büntetést kapott, mert ne játssza meg magát!
Végül is mint magyar esett fogságba, valahol a felvidéken. Ott volt három német katona is. Ettől aztán ő irtó gyanús lett, hogy németül beszél és miért nincs német egyenruhában. Biztos spion. És akkor két évre szigorított hadifogságba vitték el. Hazajött, és ha jól tudom, rikkancs lett. Aztán valahogy jelentkezett a rádióba és fölvették. Attól kezdve az ő útja már mindenki előtt ismeretes. Ennyit Brachfeld Sigfriedről, az atyamesteremről. Én gyakorlatilag egy évig voltam a rádiónál. Életem első munkahelye.
Akkor hol volt a Rádió Rövidhullámú Szerkesztősége?
A Szentkirályi utcai oldalon volt, mai is megvan az az épület, egy egykori lakóházból alakították ki. Az első idő nem csak a tanulás, hanem a nagy rácsodálkozások esztendeje is volt számomra. Ha Szepesi Gyurival találkoztam ebédnél, akkor néztem, ő a nagy Szepesi! Szóval ismerkedtem a dolgokkal. És jött 56. Háy Micki kiküldött délelőtt tíz órakor, hogy menjek ki a Műegyetemre, mert ott valami megmozdulást akarnak a fiatalok szervezni. Vigyek magnót és nézzem meg, hogy mi ez? Bementem olyan dél tájban a Műegyetemre, azzal, hogy este majd visszaérek, mert nyolckor volt adás, beszámolok, hogy mi ez. Leheveredtem én is a több száz fiatallal együtt a Műegyetem kertjében, s ott beszélgettünk. Szép langyos, őszi, ősz utói idő volt. Beszélgettünk, beszélgettünk, és vártunk. El akartunk menni a Bem szoborhoz, de nem volt engedély - hallottam, hogy erről van szó. S akkor három tájban fölvágódott az első emeleten egy ablak, és sztentori hangon kikiabált valaki: "Srácok, mehetünk! Megengedte a Piros!" Abban a pillanatban az a pár száz vagy talán ezer gyerek egyszerre fölállt, és elindult, rahhh! Kimentek a kapun, és mentünk végig a Gellért rakparton a Bem szobor irányába. Én meg csak úgy mentem velük. Odaértünk, a lengyel nagykövetség tagjai akkor énekelték a lengyel himnuszt. Amikor lezajlottak ezek az események, az ünnepség, elindultunk a Margit hídon a parlamenthez. Akkor már volt olyan hat-hét óra. Tényleg nagy volt a tömeg. Álltam a tömegben, és mondom magamban, de hát nekem vissza kellene érnem! Hát adás van! De akkor már nem jártak a villamosok, gyalog elindultam, és olyan nyolckor értem be a rádióba. De akkor a rádió már be volt zárva. A kapu. Már ott elöl voltak a tüntetők, követelték a 12 pont beolvasását. Én pedig fogtam magamat és bementem a Múzeum utca felől. Átmentem a Múzeum utcába, és a garázs felől bementem a rádióba.
A hátsó kapun?
Nem volt kapu! Az egész Rákosi rendszer alatt ott még kapu se volt, se sorompó, semmi. Mi jártunk ki-be, meg a rádiós autók. Akkor már nem volt olyan egyszerű ott se, mert ötméterenként ÁVÓ-s rajok álltak, feltűzött szuronnyal és fegyverrel. Tehát ötméterenként egy nyolc tagú társaság. Viszont megmutattam a rádiós igazolványomat, beengedtek. Bementem a rádióba, volt olyan nyolc óra, föl a szobámba. Arra emlékszem, hogy Boros Idáék akkor vették fel a 6-os stúdióban az "Oly távol, messze van hazám" című dalt.
"Oly távol, messze van hazám...
Csak még egyszer láthatnám.
Az égbolt, felhő, vén hold, szellő
Mind róla mond mesét csupán.
A sorsom jó vagy rossz nekem,
Itt minden, minden idegen,
Más föld, más ég, más táj, más nép,
Óh bár csak otthon lehetnék.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok
Hozzátok száll minden álmom.
Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám...
Ott lennék boldog csupán."
Magamhoz vettem a táskámat és elmentem, ugyancsak hátul, az albérletembe, ahol már az akkori menyasszonyom várt. Odaértem kilencre és mondtam, te, nézzük már meg, mi van. Visszamentünk, akkor már égett az a bizonyos ÁVÓ-s mentős kocsi, amivel fegyvereket akartak vinni az ávósoknak. Az emberek fölborították a mentőautót és fölgyújtották. Akkor már fegyverropogás hallatszott a rádió felöl. Másnap reggelre mindez elcsitult, bementem a rádióba, mert akartam üzenni a szüleimnek Pécsre, hogy élünk és nincs semmi bajunk. Meg is tudtam csinálni, mert akkor be tudtam menni, mint rádiós. Ott a központi kapcsolóteremben ültek az egykori műszaki kollégák, és ők elintézték. Be tudtuk mondani, hogy élünk és jól vagyunk. Én akkor rendszeresen bejártam a rádió munkástanácsának üléseire. Nagyon érdekes volt, a 6-os stúdióban voltak ezek az ülések, mindenki jöhetett. Ott mindig hallgattam a határozatokat meg a tanácskozást lelkesen, természetesen dobogott szívem a forradalom ügyéért, de én különösebben nem vettem benne részt, ennek ellenére minden nap ott voltam. És jártam az utcákat, ott voltam 25-én a mostani Parlament kávéház sarkánál. Amikor elkezdődött a lövöldözés, akkorra értem oda. Szörnyű élmény volt, amikor vitték el a halottakat. Egy szép fiatal lóden kabátos lánynak a holtteste még ma is emlékezetemben van. Még nem volt hullamerev és mindene úgy rezgett, ahogy földobták a teherautó platójára.
Segítettél pakolni?
Nem, bebújtam egy kapualj alá. Nyitott platókon vitték el a halottakat. Nem tudom, kik csinálták azt. Elég sok halott volt, bizony, több teherautó platója tele volt velük. Meg láttam szovjet katonát, a hátán ment be a golyó és elöl jött ki, ráborulva a kormányra, az Astoria előtt. És a híres betört kirakatok. Ezek voltak a külső élmények. A belső pedig a rádióban zajlott. Akkor zárták ki azokat, akik méltatlanok voltak további rádiós tevékenységre. Tizenhárom vagy nem tudom, hány nevet soroltak föl. Arra emlékszem, hogy a Szepesi György is köztük volt.
Szepesi György, ő miért?
Ő volt az, aki a forradalom kitörésének másnapján mondott egy fölhívást - az esti mese előtt vagy után -, hogy gyerekek, menjetek haza, mert elmarad a svéd-magyar. Most lehet, hogy vulgarizálom a dolgot, de valami ilyet, ez volt a lényeg. Tehát hogy ez a szent megmozdulás megalázása. Vasárnap lett volna egyébként a svéd-magyar a Népstadionban. És ezért nem tartották méltónak arra, hogy Gyuri ott dolgozzon továbbra is. Azt tudom, hogy a tizenháromból egy ember volt benn, Sándor György, aki később a televíziónak lett a műsorigazgatója. Akkor én fiatal fejjel - tán még öreg fejjel is - nagyon megtanultam tisztelni őt, mert mikor mondták, hogy kitiltják, és ha itt van, azonnal hagyja el a termet, kiállt és azt mondta: "Én világéletemben az elveimért, a szocializmus elvéért küzdöttem. Én nem bántottam senkit, én nem öltem embert, én nem ártottam senkinek. Igyekeztem a legjobb lelkiismeretem szerint szolgálni. De ha úgy gondoljátok, hogy énnekem el kell menni, akkor elmegyek. És aki még fogadja a köszönésemet - annak szervusz." Ezzel kiment. Ez előttem egy nagyon férfias tettnek számított. A többiek pedig nem voltak ott.
Ezalatt a német adás ment azért?
Á, semmi nem ment, 23-án este már nem volt adás. Hiába is vittem volna anyagot. Vittem egyébként, megvoltak ezek a hangképek, de hogy vajon Háy Micki leadta volna-e, ha módja lett volna rá? Hitte volna-e, hogy eddig fajul a dolog? Ezek voltak az én szakmai, de főleg emberi tanuló éveim, mert 1957. január 29-én elbocsátottak a rádiótól.
Miért?
Nem tudom, B listáztak. Én nem voltam közvetlen részese sem harci, sem politikai eseménynek. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy válogatni kell, szóval csökkenteni kellett állítólag a létszámot, takarékossági okokból. Ez volt az ürügy. Gondolom, az is szerepet játszott, hogy én azt a bizonyos "Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk minden hullámhosszon"-gyakorlatot soha nem tudtam volna követni.
Te is úgy emlékszel, hogy "hazudtunk"? Mert én meghallgattam az eredetit: "Hazudott". Így írta 1956-ban Örkény István. Megvan az eredeti kimenő anyag. Egy színész olvasta be, nem Örkény. A "hazudtunk" egy 1974-es korrekció. Nagyon érdekes történet. Mert ma már szinte mindenki így idézi. A kollektív bűnösséget úgy megszerettük. Milyen érdekes volt a sulykolás, hogy Tóbiás Áron, aki ott volt, amikor ezt beolvasták, 1990-ben már szintén úgy emlékezett, hogy a "hazudtunk" hangzott el.
Igen? Tehát a rádió hazudott! Nem mi. Ez végül logikusabb. Nem beszélve arról, hogy az, aki ezt beolvasta, nem biztos, hogy hazudott azelőtt. Visszatérve 57 januárjára, ott álltam friss diplomásként, frissen kirúgva. És munkanélküli segélyre jogosultan. Úgyhogy a munkakönyvemben mai napig benne van, hogy három hónapig kaptam munkanélküli segélyt. A munkakönyvbe bele van írva, hány forint, már nem emlékszem. Aztán megszüntették. Friss házas voltam, mert december 4-én esküdtünk össze a menyasszonyommal. Egy darabig nem tudtam, mihez kezdjek, amikor valahogy elvetődtem a filmgyár tájékára. Lényeg az, hogy akkor fordítani kellett, egy csomó dokumentumfilm készült, azokat fordítottam németre, és mondtam a szöveget a filmek alá. Rengeteg filmet szinkronizáltam német tudásom következtében. Akkor még rengeteg háborús film készült, és mindig kellett kiabálni az SS-ek szövegeit és üldözni a zsidókat - "Schweine Jude..." Egyik emlékezetes történetem a Kápó című filmmel volt kapcsolatos. Egy női táborban játszódott, egész borzasztó, állandóan kergették, meg kínozták a női rabokat a keretlegények. Két napig tartott a szinkronizálás, és a második nap végére nem volt már hangunk, folyton üvöltözni kellett. Az egyik színész, Kollár Béla karakterszínész, nagyon rendes ember, az Ifjúsági Színházban volt állásban, amellett, ha jól tudom, katonatiszt volt a II. világháborúban. Vége van a szinkronizálásnak, holt fáradtan ülünk a büfében, hang nélkül. Egyszer csak megszólal, suttogva: "Most lettem igazán antifasiszta!" Ekkoriban bekerültem a köztudatba mint szinkronszínész. Gyakran rángattak ki az ágyból, hogy most van egy kis munka, mondjam alá hogy: "Gute Nacht!" Háromszáz forintot fizettek érte, nem volt rossz pénz. Fél éjjel alatt megkeresni ezzel, hogy "Gute Nacht, Herr Doctor!" Például a Budapesti tavaszban volt ilyen jelenet.
A magyar filmekben is te mondtad a német szövegeket?
Igen, sőt, később már szerepem is volt. Azt hiszem, A harangok Rómába mentek címűben még csak szinkronizáltunk. A Híradó filmgyári telepén, ami a 2. filmstúdió, hajnali 5-kor dobogtunk a murvával fölszórt udvaron SS alakulatot szinkronizálva. Valami ilyet kellett improvizálni. Később már rendes színészi feladatot is kaptam. A Tizedes meg a többiek című filmben tizenegy forgatási napom volt. Egy SS altisztet alakítottam képben, hangban. Én voltam, akinek ellopták a motorját. Van egy ilyen jelenet: "Mein Motorrad..." üvöltök ott. Úgyhogy egész idáig elvitt a művészet felé a nyelvtudásom. Hetvenhatszor felléptem a Nemzeti Színház színpadán is. 1956 után mutatták be Darvas József Kormos ég című "örökbecsű" drámáját. Az ellenforradalomról szólt, természetesen. S abban volt egy jelenet, amikor külföldi tudósítók járkáltak föl s alá a Parlament folyosóján, és hirtelen megszólal a rádióban a Mindszenty beszéd. Méghozzá a szöveg: "A lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc." És akkor hirtelen nekünk el kellett kezdeni ezt fordítani. Zalán Magda, szintén rádiós kollégám, volt az olasz tolmács. Nem tudom, ki volt az angol vagy francia, és én voltam a német tudósító tolmácsát játszó színész. És akkor elkezdtük idegen nyelven mondani a szöveget, összefolyt az egész, lement a függöny, ez volt a második felvonás vége. Ez nagy dolog volt akkor! Hiszen ki voltam rúgva, nem volt állásom, és 100 forintot kaptunk minden föllépésért. Ez azt jelentette, hogy oda kellett menni este háromnegyed kilencre a régi Nemzeti Színházba, amelyet ugye fölrobbantottak aztán később. Utcai ruhában. Csak nyakkendőben kellett lenni, tehát nem kellett se smink, se semmi. Fölmentünk a színpadra, bementünk, elmondtuk a szöveget, és kilenckor kijöttünk. És ezért száz forintot kaptam, hetvenhatszor. Életmentő dolog volt akkor, komolyan. Nagyban hozzájárult az anyagi biztonságomhoz. No, de ez aztán elmúlt. 1957-ben az NDK rádió nyitott egy irodát Budapesten. Én ismertem a tudósítót, mert már korábban összejöttünk vele, s időnként igénybe vette a szolgálataimat, elvitt magával tolmácsnak. Az első emlékezetes esemény 1957. március 15.-én, a MÚK napján volt. Ő akkor egy hete volt itt. Hallott erről a jelszóról, és kérte, menjünk el, mutassuk be a várost. És akkor elkezdtük járni Pestet és Budát, először a Bem szobornál állt meg, hogy itt kezdődött. Mondott valamit a magnójára, aztán odaállt a szobor elé és kérte, hogy fényképezzem le. Én lefényképeztem, s mentünk. Nem tudom, hányas villamos ment át a téren, a Fő utcán járt egy villamos, talán 9-es. Álltunk a megállóban. Jön a villamos, fölszállunk, elindul, majd megáll. Látjuk, hogy pufajkás palik géppisztollyal rohannak oda, leállítják a villamost, és bennünket leszednek róla. Hát kiderült, hogy ez a karhatalmistáknak a laktanyája volt, a későbbi MDF-székház, a Bem szobor mögött. És ott, ahogy én fényképeztem ezt a kollégát, beleesett a képbe ez a laktanya is. Bevittek, akkor óriási nehézségek voltak, ő németül beszélt. Ki ez? Ez kém! Végül elmagyaráztuk, hogy miről van szó. Csak annyit csináltak, hogy kitépték a filmet a gépből és elmehettünk. Akkor kimentünk Csepelre, a csepeli gyárhoz, és ott a főportáról fölhívtam a vezér titkárságát, hogy itt van egy német, egy endékás elvtárs, aki szeretne interjút készíteni. Igen kérem, tessék ott várni, mindjárt leküldünk magukért valakit - mondta a titkárnő. Várunk, várunk, egyszer csak kirohan ott az egyik, a bejáratnál levő kis házból két pufajkás, hogy azonnal távozzanak innen. Mondtam, hogy nem megyünk. Hogy-hogy nem? Mondom, mert vár a vezérigazgató. És elmondom a németnek németül, hogy mit akarnak a pufajkások. Na, ezek meghallják, hogy németül beszélünk, kirohan még két pali. Felállítottak bennünket, puff, oldalba böktek puskatussal, irány a rendőrség. Végigvezettek bennünket a Főtéren, a Főtéren van a rendőrség. Belöktek egy szobába. Vártunk, vártunk, és egy félóra múlva jött valami vallató és bevittek valami irodába, hogy na, mondják el a meséjüket. Mesélem, mesélem, és azt kérdezi: "És kit hívott?" Mondom, nem tudom, ki az, de meg tudom mondani a számot. Véletlenül eszemben maradt, hogy 1102-es mellék, akivel beszéltem. Fölhívta és kiderült: "Hát már hol van, már annyit vártuk, keressük magukat!" Na így aztán el tudtunk jönni a rendőrségről.
Meséltem, hogy a főiskolán volt az a nagy életre szóló injekció, amit kaptam Mollay tanár úrtól, hogy csak akkor mondjak valamit, akkor bíráljak valamit, ha jobbat tudok mondani. Itt pedig a következő történt: ültünk abban a szobában és én mesélek. Hogy mi van itt? Hát mondom: "Figyelj, itt az a probléma, hogy itt a rendszer most ideges, mert ugye volt egy forradalom." Forradalom, amely nagyon sok mindent, igazságot képviselt, és valóban meg akarta reformálni ezt az egészet. Meséltem neki a betört kirakatokról, hogy nem vittek el semmit stb. És akkor azt mondta nekem, hogy "kösz, hogy ezt elmondtad nekem, de ezt úgyse fogom megírni. Ugyanis nekünk, kommunista újságíróknak nem az a dolgunk, hogy azt írjuk meg, ami történt, hanem ahogy mi szerintünk történt, vagy mi szerintünk történnie kellett volna." Ez volt 56, akkor voltam én huszonkét éves, kezdő újságíró, és attól kezdve tudtam, hogy márpedig akkor én kommunista újságíró soha nem leszek. Így dolgozgattunk együtt, mígnem 59-ben kapott valami státust, lehetőséget, pénzt, s megkérdezte, hogy nem lennék-e az állandó munkatársa. Boldogan lettem, mert legalább volt fix állásom is mindjárt. Az NDK rádió budapesti irodájánál dolgoztam, mint műsorszervező és tolmács.
Olyan intenzív volt az NDK-magyar rádiós kapcsolat?
Rendes tudósító iroda volt, kiküldött tudósítóval. A felesége is vele volt. Olyannyira, hogy mikor éppen állapotos volt a második gyerekükkel, én jártam vele nőgyógyászhoz, és tolmácsoltam neki. De itt tette le a gépkocsivezetői vizsgát maga a tudósító is, és akkor én tolmácsoltam neki. Nagyon könnyű volt, mert ha hülyeséget mondott, akkor azt mondtam a vizsgabiztosnak, hogy ő jól mondta, csak én rosszul fordítottam. Így aztán át tudott menni a vizsgán könnyedén. 1960-61-ben volt valami NDK illatszer kiállítás, a valamikori Atlantisz könyvesbolt helyén, az egyetem épületénél, amely később Gorkij könyvesboltként híresült el. 1960-ban még illatszerbolt volt. Odamentünk, ő csinált riportot erről. Én hirtelen ötlettől vezérelve elkértem tőle a magnóját, és megcsináltam ugyanezt a riportot magyarul. Fogtam a kazettát és bekopogtam az Esti Krónika szerkesztőségébe a rádiónál, aznap délután Bilka Pál volt az aznapi felelős szerkesztő. Meghallgatta, azt mondta, hogy "No, németül már elég jól tudsz. Már csak magyarul kell megtanulnod, és akkor fölveszünk." És leadta. Ez indított el, és amikor 62 januárjában többet nyüzsögtem már, akkor "Hát fölveszünk téged." Így aztán 1962. február 1-jén visszavettek a rádióhoz, de akkor már a Krónikához. Ott kezdődött az én státuszilag is igazolt újságírói pályám. De ekkor én már két éve aktív munkatársa voltam - külsősként - a televíziónak. Ugyanis együtt jártam a Vitray Tamással az idegen nyelvű főiskolára. Ő angolos volt, elkerült a HM-be fordítónak, én a rádióhoz. És 57-ben odakerült az angol szekcióba. És míg én ott tüsténkedtem a németeknél, örömmel találkoztunk egymással, és fölvettük a kapcsolatot. Lényeg az, hogy Tomi szólt nekem 60-ban, hogy te Sanyi, itt van ez a Telesport alakulóban. Radnai János a vezetője, de keresünk még embereket. Gyere már, próbáld meg, csinálj egy próbaközvetítést. Így aztán 1960. október 23-án volt a Népstadionban - ha jól emlékszem - egy Csepel-Honvéd meccs, és annak a második félidejét kellett közvetíteni próbából, amit fölvettek magnóra. Az első félidőt Kopeczki Lajos közvetítette, a másodikat én. Utána meghallgatták, és úgy találták, hogy lesz belőlem valaki. Attól kezdve rendszeresen beosztottak munkára a Telesporthoz. De akkor még csak külsős voltam mindenhol, helyesebben az NDK rádiónál voltam státuszban.
A munkaadód hivatalosan ki volt?
Az NDK rádió budapesti irodája. Ez nem magyar szervezet volt, így is voltam bejegyezve. Ők fizették az SZTK-mat. Aztán visszajöhettem a rádióhoz, ahol heten voltunk a Krónikánál. És valami olyan kollegiális és baráti légkör uralkodott, amit én soha az életben, azóta se tapasztaltam.
Folytatjuk...