2010. szeptember 08. szerda, Mária, Adrienn
A riportereik teljesítményének drámai tétje azt is jelzi, hogy ezek a felkészült, "bátor" emberek, nem csak a történelmi színtereken tudnak bátorsággal mozogni, hanem a problémákban is. Nagyon tanulságos az is, hogy a legjobb kommentátorok, műsorvezetők ma már meg tudják találni azt az arányérzéket, amivel legjobban, leghatásosabban szolgálhatják a mondanivaló megértetését. Kis Csaba, Horváth János, vagy Sugár András nem hagy kétséget afelől, hogy a problémát, amiről beszél, pontosan ismeri. De nem is akarja az általa megszerzett tudásanyagot ránkönteni, okosan disztingvál, saját mondanivalója is megkonstruált - önmagát is tudja szerkeszteni. Afelől sem hagy kétségben, hogy amit mond, azért megküzdött, az az ismeretanyag személyes felismeréseit jelenti.
A Hét műsorvezetése külön figyelmet érdemel. Itt azok járnak jó úton, akik bátran kommentálják, akár felülbírálják a látott riportokat. Ha a riporter egyszerű, unott műsorközlővé vonul vissza, akkor eleve lemond arról, hogy szerkezetet, lendületet, gondolati keretet adjon ennek az egységet követelő műsortípusnak.
A riporter szereplésére külön érzékenyen reagál a tévé nézőközönsége. Azonnal ellenszenvessé válik, ha egy közéleti személy megszólaltatásánál túlságosan "áhítatos"; visszatetszést kelt, ha a riportalany elé tolakszik, de hatástalanná válik, ha érdektelen egykedvűséggel a háttérben marad.
A tévé tett már néhány lépést - igaz tétován és bátortalanul - arra, hogy az önkritikának is fórumot teremtsen. A riporterek stílusáról érdemes lenne talán egyszer a tévé nyilvánossága előtt is beszélni. Mert ne feledjük, ahogy hajdan a nagy színészek, ma a riporterek is iskolát teremthetnek! A gondolkodás, a viselkedés, a magatartás iskoláját.
Filmvilág, 1971. december 15.